Most akkor egy hónapra hagyjuk a politikát, csak sör meg focivébé van! – na, ez az, amit senki nem gondol komolyan. Futball politika nélkül? Elképzelhetetlen! Most, amikor a történelem egyetlen igazi „futballháborújának” egyik résztvevője, Honduras ismét ott a mezőnyben? (1969-ben százórás háború tört ki a Honduras-Salvador selejtező után, amit a vendégek 3-2-re megnyertek, kiejtve ezzel Hondurast. A háború 4 nap után határmódosítás nélkül zárult.) Amikor Irán és az USA simán összekerülhetnek, ha továbbjutnak a csoportból? Amikor a komoly szociális feszültségektől sújtott Brazília hónapok óta a drága rendezvény miatt forrong? Vagy, amikor egy fél világ várja lélegzetvisszafojtva, hogy a csoportjukból továbbjutó  németek és oroszok találkozóján Angela Merkel beül-e az orosz notabilitások közé Porto Alegrében? Hogy beszélhetnénk így a politika és a sport szétválaszthatóságáról?

Kelet-európai szociológus hallgatók százai nézik az ösztöndíj lehetőségeket Bosznia-Hercegovina vagy Belgium futballsikereit látva, hogy „a 2014-es brazíliai futball világbajnokság hatása a társadalmi kohézióra, különös tekintettel a nemzetiségek iránti toleranciára” témakörben pályázatot nyújthassanak be külföldi részképzésre. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy a kérdés: diktatúra, demokrácia, netán a fél-autoriter állami berendezkedés a legkedvezőbb a futballkultúra szempontjából, aktuálisabb, mint valaha. Szóval ne felejtsük el a politikát a következő hetekben sem, mert enélkül még csak futball sincs! (Mi, felemelkedő stadionépítő nemzet már csak tudjuk… )