Persze, az az autósüldözés.  

Az a híres, New York-i autósüldözés. 

Az a híres, New York-i autósüldözés a hetvenes évek elejéről. 

Fent, a magasban a fékevesztett brooklyni metró, lent, az utcaszinten a metrót üldöző Pontiac. 

A metróban az alvilág kulcsfigurája, a Pontiacban a mocskos szájú, rasszista zsaru. 

A metróvezető a szívéhez kap, mert félti az életét, a járókelő a szívéhez kap, mert félti az életét. Az egyik a menekülő gengsztertől fél, a másik a hajszában mindenen átgázoló zsarutól. 

Isten hozott a hetvenes évek koszos-fagyos-szürke New Yorkjában, isten hozott minden idők egyik legjobb zsarufilmjében, a Francia kapcsolatban. 

Abban a filmben, amely végérvényesen sztárt csinált Gene Hackmanből. 

Hackman nyomja a gázt a Pontiacban, ő törtet keresztül Brooklynon megszállottan, ő Popeye Doyle, a mocskos szájú, rasszista zsaru, aki nem válogat az eszközökben.  

Ha Hackman nem ül be a kocsiba, hogy lezavarja minden idők egyik leglátványosabb autósüldözését, William Friedkin zsarufilmje akkor is sztárt csinált volna belőle. Popeye Doyle alakját nem a mai szemmel is elképesztő autós-metrós hajsza vagy az az idétlen kalap tette feledhetetlenné; már azelőtt az volt, hogy beletaposott a gázba.

A végeredmény szempontjából tulajdonképpen édes mindegy, hogy színész és szerep mennyire áll közel egymáshoz, magánügy és szakmai kérdés, hogy ki milyen úton-módon bújik bele egy szerepbe, a lényeg, hogy mit látunk a vásznon, a többi műhelytitok. A vásznon pedig azt láttuk, hogy Hackman és Popeye egy és ugyanaz az alak, fel sem merült, hogy ez másképp lenne.  

Pedig nagyon másképp volt. Hackman korántsem volt elragadtatva Popeye természetétől, olyannyira nem, hogy egy ponton betelt a pohár, a színész azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a forgatást, elege van ebből az erőszakos zsaruból.  

Elege volt, vagy sem, valószínűleg azért nézzük ennyi év után is olyan élvezettel ezt a szalonképtelen New York-i detektívet, mert semmivel sem akarja megkedveltetni magát. És mégis megyünk vele, valahogy mégis elkezdjük kedvelni – és ez Hackman műve.

A színész nem szépítette meg a múltat, évtizedek és megannyi díj távlatából is kimérten nyilatkozott leghíresebb filmjéről, már ha sehogyan sem kerülhette el, hogy nyilatkozatra bírják. És 2021-ben nem kerülhette el, a Francia kapcsolat 50. születésnapja alkalmából az akkor már rég nyugdíjba vonult és Hollywoodtól távol élő színész így nyilatkozott: 

„Ötven éve láttam utoljára, amikor az utómunka-stúdió egy kicsi, sötét termében először levetítették. Hogy mi lenne a film öröksége? Ebben nem vagyok biztos. Akkoriban annyit gondoltam róla, hogy itt egy tisztességgel elmesélt zsarutörténet, egy olyan zsarué, aki annyit tett, hogy megakadályozott egy bűnbandát abban, hogy behatoljanak a New York-i drogpiacra. A Francia kapcsolat sokat lendített a karrieremen, és ezért hálás vagyok”

– hangzottak Hackman korántsem elragadtatott szavai. Persze nem is neki kellett rajongani a filmjeiért, ezért vagyunk mi, mozinézők. 

Rajongani pedig sok mindenért lehet a meglehetősen későn kezdő színész alakításai közül. Hackman első rendes filmszerepét 1964-ben, az utolsót 2004-ben alakította. Harmincéves volt, amikor a Lilithben felkerült a stáblistára, és 74, amikor egy feledhető vígjátékkal (Az elnök emberére talál) és egy kétszeres Oscar-díjasnak járó sztárgázsival levonult a színről.

És mind az öt évtizedre jutott emlékezetes Hackman-alakítás.  

A hatvanas évekbe belefért még a Bonnie és Clyde. 

A hetvenes években a Francia kapcsolat mellett ott volt a Magánbeszélgetés, Coppola paranoiával átitatott kor- és kórképe; ott volt a cinikus magánhekus Arthur Penn Night Moves (A döntés éjszakája) című modern noirjában, és ott volt a Christopher Reeve-féle Superman Lex Luthorja. 

A nyolcvanas években egy kisvárosi kosárcsapatot vezetett győzelemre A legjobb dobásban (Hoosiers) a felemelő sportfilmek rajongóinak örömére, és ő volt a Ku-Klux-Klan rémálma, a kemény, de érző szívű FBI-ügynök a Lángoló Mississippi című Alan Parker-drámában.  

A kilencvenes évek azzal a nagy felismeréssel indult, hogy a western mégsem halott, a Nincs bocsánat mindenkit emlékeztetett rá, hogy maradt még dráma a vadnyugatban. Clint Eastwood kiábrándult westernjében Hackman volt a kegyetlen seriff: a szadista gazembernek golyó, a színésznek Oscar-díj járt, a Francia kapcsolat után 20 évvel összejött a második szobor is.

Jutott még erre az évtizedre egy sor tisztességes western (Geronimo, Wyatt Earp, Gyorsabb a halálnál), számtalan minőségi thriller (Az utolsó esély, Halálos terápia, Siralomház, Rejtélyes alkony, A közellenség), egy újabb kör Eastwooddal (Államérdek) és elenyésző számú vígjáték is. Talán csak okozhatott némi meglepetést, hogy milyen jól áll a humor Hackmannek: a komolykodó rutinthrillerek hosszú sorában a  Szóljatok a köpcösnek! és a Madárfészek – az évtizedre eső két vígjáték – kellemes változatosságot jelentettek. 

A kétezres évek első évtizedét már nem csinálta végig Hollywoodban, 2004-ben nyugdíjba vonult, de a levezetés éveire is maradt azért egy maradandó komikus karakter. Az az időszak volt ez, amikor Wes Anderson még nem veszett el a Wes Anderson-os manírok világában: a Tenenbaum, a háziátok még igazi film volt, Hackman pedig isteni a legfőbb Tenenbaum, a nagy árnyékot vető családfő szerepében. 

Ezután még szerepelt néhány filmben, jó szívvel egyiket sem vethetjük a szemére. Ekkoriban már amúgy is másfelé kacsingatott: regényírónak képezte át magát. 1999-ben jelent meg az első, társszerzőként jegyzett regénye, később aztán egyedül is megpróbálkozott az írással. Elsőként abban a műfajban, amely színészként is jó volt hozzá: egy vadnyugati történettel rukkolt elő, ez volt a 2011-ben megjelent Payback at Morning Peak.

 Robusztus

– írta a Winston-Salem Journal Hackman regényéről.

Találó jelző Hackmanre, a színészre is.