Szakács Árpád a huszadik résznél jár a Kinek a kulturális diktatúrája? c. sorozatában. Most egyfajta összegzést is ad arról, hogy a NER nyolc évének kultúrpolitikája balliberális.
Mielőtt továbbmennénk, a sorozat eddigi tizenkilenc része alapján le szeretném vonni a következtetést: az elmúlt nyolc évben a jobboldali kultúrpolitika tevékenysége abban merült ki, hogy finanszírozta és elősegítette a balliberálisok kultúrpolitikáját.
Ezt írta Szakács a Magyar Időkben megjelent esszéjében. Ami – lássuk be – nem dicséret a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kormányára nézve. Ráadásul Szakács szerint hiába jöttek létre a jobboldalhoz köthető intézetek, de „jobbára ezek is a balliberális oldal érdekeit szolgálják.”
A balliberális kulturális dominancia érdemben nem csökkent, annak ellenére, hogy a kormány ennek megváltoztatására érezhető törekvéseket tett.
A Végstádiumban a magyar kultúra című írásban Szakács odáig megy, hogy a magyar konzervatív oldalnak az elmúlt nyolc évben nem volt saját kulturális politikája, kulturális jövőképe, víziója, stratégiája, folyamatosan ötletelt, improvizált, alkalmazkodott, sodródott, ide-oda csapódott.
Kap a dörgedelmekből Andy Vajna is:
Hajdani dicsőséges forradalmainkat eszmeiségben előkészítő színházi és irodalmi világunk nagyrészt kozmopolita semmitmondásokról szól, posztmodern keveréknyelven, képzőművészetünk a legaberráltabb exhibicionisták terepe, filmiparunk egyre inkább értéktelen olcsó amerikai utánzat.
A miértre is megvan Szakács válasza: Szabó Ervin, Lukács György, Révai József és Aczél György. „A jelenlegi kulturális helyzetet döntően négy személynek köszönhetjük.” Szabó 1918-ban, Lukács 1971-ben, Révai 1959-ben, Aczél 1991-ben halt meg – jegyezzük meg.
Magyarországon ma a balliberális világkép átnevelési programja zajlik, ezt segíti a kultúra minden területe – állítja nyolc év Fidesz-kormányzás után Szakács.