Zöldek és vörösök
Ha Daniel Cohn-Bendit nem lenne, föl kellene találni. Az egykori hatvannyolcas lázadó, immár őszbe vegyült vörös üstökével, háromnapos borostájával, az európai politikai közélet pótolhatatlan figurája. A nonkonformizmusát máig megőrző hajdani diákvezér, az Európai Parlament (EP) zöld frakciójának elnökeként nemcsak, mondjuk így, merész öltözékével tűnik ki a strasbourgi politikustömegből - nyakkendőt alighanem az érettségijére kötött utoljára, s ünnepélyes alkalmakra, mint például az újjáválasztott EP múlt heti alakuló ülése, előszeretettel vesz föl csíkos zakó alá kockás inget, az alá pedig megnyúlt nyakú fehér pólót -, hanem erkölcsi és intellektuális megvesztegethetetlenségével is. Széles gesztusokkal kísért, olykor zabolátlan, érzelemdús felszólalásain átsüt az európai integráció iránti mély elkötelezettség, az avítt nacionalizmussal szembeni türelmetlenség, az, hogy utálja a mellébeszélést, a sumákolást, az elhallgatást.
Cohn-Benditnek még akkor is van valami igaza, amikor nincs igaza, szemben például a strasbourgi euroszkeptikusok derékhadát adó Brit Függetlenségi Párt szürke öltönyös, a "brüsszeli bürokrácia túlhatalmáról" hamis közhelyeket szajkózó gentlemanjeivel.
"Vörös Danny" - nemcsak hajszíne, hanem baloldali radikálisként indult politikai pályafutása miatt is viseli ezt a becenevet - a múlt héten arra szólította fel az európai képviselőházat, ne szavazzák meg José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság (EB) új, portugál elnökének kinevezését. Nem mintha alkalmatlan lenne, mondta, hanem azért, hogy az Európai Parlament móresre tanítsa az Európai Tanácsot, vagyis a kormányfők testületét - méghozzá a zárt ajtók mögötti bazári alkuban lebonyolított, az európai népképviselőket kész helyzet elé állító, antidemokratikus jelölési procedúráért.
A kormányfők persze csak azt tették, ami az unió alapszerződése szerint a joguk és a dolguk: jelöltet állítottak. Sokan gondolják azonban úgy - s nemcsak az EP Cohn-Bendittel egyívású föderalistái -, hogy a szabályt meg kellene fordítani: a jövőben az EP-választások fő tétjeként az egymással vetélkedő európai pártcsaládoknak kellene megnevezniük EB-elnökjelöltjüket, s a legnagyobb párt favoritját elfogadásra "feltálalni" a kormányfői grémiumnak. Így ki lehetne húzni a belpolitika mocsarából az európai parlamenti választásokat - érvelnek -, növelni a részvételi arányt, s megerősíteni a törvényjavaslat tételére kizárólagosan felhatalmazott brüsszeli testület vezetőjének demokratikus legitimitását.
Az elképzelés újabb frontot nyitna abban a negyedszázada tartó "egyenlőségi harcban", amelyet az EP folytat a kormányokkal szemben, s ami a tapasztalatok szerint a parlament nem euroszkeptikus többségét mindig erősebben tartja össze, mint amennyire a pártvonalak megosztják őket. Ez az intézményi lojalitás látványosan megmutatkozott például az új uniós alkotmány kidolgozásakor, amikor az euroképviselők pártállástól függetlenül, egységesen, következésképp sikeresen küzdöttek a parlament hatáskörének kiterjesztéséért, vagy az olyan, egyre szaporodó esetekben, amikor az EP az Európai Unió luxembourgi bírósága elé idézi a demokratikus eljárásokat "rugalmasan" kezelő, például az Európai Parlamenttel való kötelező konzultációt kihagyó Tanácsot.
A magyar EP-képviselők némelyike azonban mintha nem kívánná felvenni ezt a fordulatszámot, sőt inkább rükvercbe kívánná kapcsolni az EP motorját. Tabajdi Csaba, az alig több mint egy hónapja megválasztott európai törvényhozó, egyben az EP magyar szocialista képviselőcsoportjának vezetője, a parlament múlt heti alakuló ülése után egy nappal a legnagyobb magyar napilapban nyilvánosan arra szólította fel saját kormányát, hogy ne tartsa be az uniós törvényeket. Tabajdi Brüsszelben sajátos módon fanyalgott, amikor az energikus, parlamenti meghallgatásakor négy nyelven brillírozó, erős és kormánybefolyástól független EB-t, valamint a parlamenttel "pozitív cinkosságot" ígérő és az új uniós alkotmány mellett határozottan kiálló Barroso jelöléséről esett szó, mondván, a nevezett "nem egy formátum". Igaz, a magyar szocialisták számára ugyancsak nem volt eléggé nagy "formátum" az EP elnöki tisztének betöltéséhez Bronislaw Geremek, a kelet-európai rendszerváltás emblematikus lengyel politikusa sem.
Tabajdinak ugyanakkor egy szava sem volt az ellen, hogy a szocialista EP-frakció az érdemszegény Martin Schulzot válassza meg vezetőjének, akiből lényegében csupán az csinált "nagy embert", hogy tavaly Silvio Berlusconi "lenácizta". A fő baj persze nem ez, hanem hogy éppen azok a legutóbbi EP-választáson megerősödött francia baloldaliak emelték a trónra, akik már meg is hirdették az új uniós alkotmány elleni hadjáratukat. Szemük előtt ugyanis nem az unió érdeke lebeg, hanem puszta belpolitikai szempontok, nevezetesen Chirac elnök megleckéztetése. Márpedig ha a franciaországi népszavazáson megbukik az EU-alkotmány, az merőben más, mintha a briteknél vagy a dánoknál történik ugyanez. Ez alapjaiban rengetné meg az európai integrációt, s megeshet, akkor az egész Európai Parlament, Tabajdi Csabástul új állás után nézhet.
Persze az is lehet, hogy Tabajdi egyszerűen csak Woody Allen követője, aki - mint köztudomású - egy ízben kifejtette: "Nem lépnék be szívesen egy olyan klubba, amelyik engem is felvenne a tagjai közé."
KOCSIS GYÖRGYI
(A szerző a HVG brüsszeli tudósítója)
