„Sokszor magamnak is felteszem a kérdést, honnan van ez a temperamentum bennem, s arra jutok, valószínűleg ez a magyar örökség” – mondja magáról a németországi politikai élet 61 éves korára némiképp megszelídült fenegyereke. Éppen 25 éve írta be magát a német parlamentarizmus botránykrónikájába egy forrófejű reagálásával. Amikor Richard Stücklen keresztényszocialista politikus, a Bundestag alelnöke egy vitában megvonta a szót az egyik zöld párti képviselőtől, és elutasította a parlament akkori újoncainak az ülés megszakítására vonatkozó indítványát is, Fischer az „engedelmével, elnök úr, ön seggfej” felkiáltásra ragadtatta magát. Két napra ki is tiltották a Bundestagból, de a német politikából már nem tudták száműzni a Budakesziről 1946-ban kitelepített sváb szülők gyermekeként született Fischert, aki különben kis híján amerikai lett: 1954–1955-ben komolyan szóba került, hogy a család továbbáll, mégpedig Chicagóba. Az amúgy illedelmes kisfiúként cseperedő Jóska – „még ministráltam is, igaz, ma már nem vagyok hívő” – később a frankfurti lázadó fiatalság körében kereste önmagát. A vietnami háború, meg az akkori viszonyok ellen általában is tiltakozó akciók során a rendőrökkel is összeverekedett. Bár érettségit a mai napig nem szerzett, fiatalon egyetemi előadásokra járt, közben könyvkereskedőként dolgozott. A nyolcvanas évek elején aztán megtalálta a helyét a zöldeknél. A szemtelen képviselőből előbb tornacipős miniszter lett a hesseni tartományi kormányban, majd jött a szakmai csúcs: 1998-tól hét évig öltönyös német alkancellár és külügyminiszter.

A választási vereség után a politikának villámgyorsan hátat fordított. Az ötödik házasságában élő politikus ma cikkeket, könyveket ír, tanácsokat ad – többek között a BMW-nek és a Nabucco gázvezeték építőinek. Teszi ezt a nevét viselő cég Berlin belvárosában lévő elegáns irodájában, ahová saját zöldövezeti villájából ma már ismét farmerban érkezik.

– Hivatalos neve Joseph Martin Fischer, de ön mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a származása miatt Joschkának nevezzék, holott nem is Magyarországon született. A kitelepített családban nem volt soha ellenérzés a magyarokkal szemben?

– Ellenkezőleg. Azt hiszem, szüleim a kitelepítést az oroszoknak tulajdonították. Egész gyerekkoromban, amikor arról beszéltek egymás közt – egyébként magyarul –, mi hogyan volt otthon, akkor ez az „otthon” Magyarországot jelentette.

– Amit ön személyesen nem is ismert.

– Két világban éltem. Az egyik az itteni realitás, az iskola, az osztálytársak. A másik a fantázia-Magyarország volt, a szüleim nyelve, a családi körben emlegetett rokonok és ismerősök alakja, anyám főztje, a paprikás csirke, no meg a cseresznyés rétes. Olyan vékonyra tudta nyújtani a tésztát, hogy a levelén keresztül újságot lehetett volna olvasni. És az íze? Hát az valami kitűnő.

– Tehát semmi keserű mellékíz Magyarországgal kapcsolatban?

– Semmi. Ráadásul a rokonok közül sokan maradtak Budakeszin. Nagymamám például, mert anyám öccsét, aki után én a Martin nevet is kaptam, a háború végén az iskolapadból besorozták, és valahol Bécsnél eltűnt. De a nagymama maradt, hátha hazajön a fia.

– Szigorú katolikus nevelésben részesült, ehhez képest gyorsan hátat fordított a jámbor életvitelnek, amikor 17 éves korában abbahagyta a gimnáziumot, majd 19 évesen házasságot is kötött Gretna Greenben, egy skót faluban. Ösztönös lázadó?

– Inkább romantikus. Egy kicsit ma is az vagyok. 1966–1968-ban kezdődtek a nagy változások, és én is a saját utamat akartam járni.

– Az iskolát is ezért hagyta ott, vagy az inkább ürügy volt a tanulási nehézségei leplezésére?

– Nem voltam én buta fickó, és azt hiszem, azóta ezt be is bizonyítottam. De olyan tanáraim voltak, akik nem tudtak meggyőzni, csupán a tekintélyüket akarták érvényesíteni. Engem viszont már sráckoromban sem lehetett semmi olyasmire kényszeríteni, amit nem akartam.

– Végül le sem érettségizett, később mégis Habermas és Adorno előadásait látogatta. Hogy pótolta a tanulásban elmaradtakat?

– Olvasással. Sohasem volt sok pénzünk, így könyveket sem vettünk. De abban a Stuttgart melletti faluban, ahol felnőttem, volt nyilvános könyvtár, azt az utolsó könyvig kiolvastam. Rájöttem, ha az ember tudatosan kellő energiát fordít rá, akkor egyedül is sokat tanulhat. Ahogy Frank Sinatra mondja, I did it my way.

– Olyannyira, hogy egy időben gyári munkásként, öt évig pedig taxisofőrként dolgozott.

– A gyárban fontos tapasztalat volt, hogy mit jelent három műszakban nyolc órát a szalag mellett hajtani, hajnali négykor kelni. A taxi pedig az élet a maga valóságában. Minden kendőzetlen, az összes emberi tragédia és komédia. Az éjszakázást is szerettem. Elég masszív felépítésű fickó voltam, és nem ijedtem meg egy kis csetepatétól.

– Később, már politikusként sem riadt vissza az összecsapásoktól. De az 1998-as választási siker után letette a hirtelen felfortyanó, tornacipős vagabund szerepét, és nyakkendőt kötött, méretre készült, mellényes öltönybe bújt. Megalkuvás?

– Pontosan végiggondolt döntés volt. Ha az ember külügyminiszter, akkor többé már nem saját magát, hanem az országát, annak 82 millió lakosát képviseli. Vagyis nem mindegy, hogy jelenik meg bárhol a világban. Ezért döntöttem úgy, hogy „beöltözöm”. Ez volt a munkaruhám.

– Más tekintetben viszont nem nagyon államférfiúskodott. Például nem vett igénybe szolgálati villát, hanem egy belvárosi, lift nélküli ház negyedik emeletén lakott.

– Nagyon szívesen voltam külügyminiszter, de nem szerettem a vele járó sallangokat. Amikor a lakásom felújítása miatt három hónapig szolgálati villában kellett laknom, nagyon szerencsétlennek éreztem magam.

– Nemrégiben úgy búcsúzott a politikától, mintha az utolsó élő rock and rolleres távozna. Azt mondta, hogy most már a playback-generáció következik. Lenézi az újakat?

– Miért tenném? Az ember nem választhatja meg, milyen időkben él. Az én életem is egész másképp alakult volna, ha nem 1948-as születésű lennék. Nyugat-Németország a 60-as években egész más volt, mint a mai Németország, nekünk ki kellett kényszerítenünk a változásokat. De az 1979-ben született fiamnak nem vethetem a szemére, hogy neki már nem kell harcolnia.

– Jut eszünkbe, egykori lázadó természetűként milyen a viszonya a gyerekeivel?

– Jól megvagyunk, a fiammal is, a lányommal is. Gyakran találkozunk, az egyikük révén már nagypapa is vagyok. Nekik már egész más a viszonyuk a szülők generációjához, hisz nincs meg az a kulturális-történelmi ellentét, ami a mi fiatalkorunkban még megvolt.

– Bár az élettörténete alapján nem bizonytalan, tépelődő típust ismertünk meg önben, azért csak furdal minket a kíváncsiság: sohasem kételkedett magában?

– Ugyan már! Tudják, hányszor volt tele a gatyám, csak nem látszott?! De tény, hogy önmagammal békében vagyok, és ez nagy előny.

WEYER BÉLA – DOBSZAY JÁNOS