"Noha az öt Gustav Klimt-festmény a huszadik század elejének legkiválóbb osztrák képzőművészeti alkotásai közé tartozik, a köztársaság eleget tesz az ítéletnek." Így reagált a három szakértőből álló választott bíróság döntésére az osztrák kultuszminiszter, Elisabeth Gehrer, akinek szavai a legkülönbözőbb felfogású emberekből heves indulatokat váltottak ki. Volt, aki azon mérgelődött, hogy a világhírű képeket kivihetik az országból az Amerikában élő tulajdonosok, és akadt, akinek az nem tetszett - s ezért nyílt levelet is írt a miniszternek -, hogy a vagyonától és kultúrkincsétől megfosztott családnak több mint hat évtizedes késéssel szolgáltattak igazságot. A legmesszebb az az alsó-ausztriai férfi ment, aki egy e-mailben a képek elpusztítását helyezte kilátásba arra az esetre, ha külföldre szállítják őket. Szavait a festményeket kiállító Belvedere Galériában olyan komolyan vették, hogy három napra le is akasztották őket a falról.

A történelmi nevezetességű palotában immár búcsútárgyakként megjelölt Klimt-alkotások - köztük az osztrákok Mona Lisájának tartott Adele Bloch-Bauer I. című - Ausztriának a német birodalomhoz csatolásáig, 1938-ig Ferdinand Bloch-Bauer cukorgyáros tulajdonát képezték. A ma csodált Klimt-műveket száz esztendeje még botrányosan modernnek tartották, 1905-ben például a bécsi egyetem mennyezetképeket rendelt a festőtől, de a vázlatok annyira felzaklatták az intézmény vezetőit, hogy Klimt jobbnak látta visszaadni a megbízást és a honoráriumot. A művész a privát megrendelőknek, mindenekelőtt az avítt hivatalos konzervativizmussal szemben álló zsidó nagypolgárságnak köszönhette megélhetését. A műgyűjtő Bloch-Bauer feleségéről 1900-ban készült az első Klimt-skicc. Évekkel később, 1907-ben született az Arany Adele néven is ismert Adele I., amelyet öt esztendővel később követett a jóval oldottabb és nyugodtabb Adele II.

Adele 1923-ban végrendelkezett, s testamentumában arra kérte férjét, hogy - miután ő is meghal - a két portrét négy csendélettel együtt hagyja a bécsi állami galériára, a Belvedere-re. Az 1925-ben elhunyt feleség kérését az őt 20 évvel később követő férj nem tudta teljesíteni: gyárát, vagyonát, házát, műkincseit elkobozták a nácik. A Klimt-képekre viszonylag későn támadt étvágy, az Ausztriát megszálló németek nagyobb affinitást mutattak a Magyarországon inkább szecesszióként ismert Jugendstil iránt, mint osztrák csatlósaik.

A háború után a Bloch-Bauer házaspár két unokahúga és egy unokaöccse mint kijelölt örökösök próbálták visszaszerezni a jussukat. Egyikük, az 1916-ban született Maria Bloch-Bauer most, 90 éves korában sikerrel járt. Ő 1945 után évekig alkudozott az osztrák állammal, és végül csak kényszeregyezség árán tudta a családi képek egy részét kivinni az országból: le kellett mondania a Klimtekről, cserébe igényt tarthatott egy Waldmüller- és egy Pettenkofen-alkotásra.

Az időhúzásra, az örökösök kihalására játszó osztrák kárpótlási politikában elvben az 1998-as restitúciós törvény hozott fordulatot. Altmann-né Maria Bloch-Bauer is ekkor kezdett újra reménykedni, különösen az után, hogy a kulturális tárca vezetője hajlandó volt őt személyesen fogadni. Amíg csak úgy általában beszélgettek, remek volt a hangulat, a miniszter csupa fül volt, emlékszik vissza Altmann-né, ám mihelyst szóba hozta a képek visszaadását, Gehrer mintha meg sem hallotta volna, amit mondott. Vagyis megfogadta a kultúrpolitikusokból és jogászokból álló bizottság még 1999-ben adott tanácsát, hogy az állam ne kezdjen tárgyalásokat a Klimt-gyűjtemény kiadásáról, inkább hivatkozzon, miként a korábbi évtizedekben is tette, Adele végrendeletére. Az is az igazsághoz tartozik, hogy bár a Klimt-ügyben Gehrer nem akart engedni, 1998 után éppen az ő kezdeményezésére vizsgálták át az osztrák múzeumokat, hogy honnan származnak az ottani műtárgyak, és négyezer kincset vissza is szolgáltattak egykori tulajdonosaiknak.

A kikosarazott Altmann-né ügyvédei bírósághoz fordultak, ott azonban ijesztően nagy, 1,7 millió eurónak megfelelő összeget követeltek tőlük perköltség gyanánt, előzetesen. Ügyvédi tiltakozásra az összeget utóbb mérsékelték, ez ellen viszont az ügyész nyújtott be időhúzó tiltakozást. Ekkor határozta el Randol Schoenberg ügyvéd, hogy megpróbálja a pert áttenni az Egyesült Államokba. Manővere, általános meglepetésre, sikerrel járt, és bár Ausztria 2000-2004 között folyamatosan óvást jelentett be, miközben fizette az irdatlan perköltségeket (évente 800 ezer eurót), 2004-ben meg kellett hajolnia az amerikai legfelsőbb bíróság döntése előtt, miszerint igenis lehet a képek sorsáról Amerikában pereskedni. Erre fel döntött az osztrák kormány a honi választott bíróság mellett, amely nem minősítette végrendeletnek Adele kérését a képek Belvedere-ben való elhelyezéséről, és kimondta, hogy az alkotásokat vissza kell adni az örökösöknek.

Elisabeth Gehrer vonakodó egyetértését követően több ismert pénzember, műgyűjtő, politikus azt javasolta, hogy állami pénzekből és magánadakozásból adják össze az öt kép legalább 220 millió eurós árát. Alakult egy ellentábor is, amely viszont azt mondja, Ausztria már leszerepelt ebben az ügyben, adja át szép csöndben a képeket a tulajdonosoknak, és fejezze be az alkudozást. A parlament a héten, az ellenzék kezdeményezésére, rendkívüli ülésen vitatja meg a Klimt-ügyet. Közben a kormány bejelentette, hogy megvásárolja a Jugendstil mesterének alkotásait, mindenekelőtt az Arany Adele-t. A hírre rögtön kirobbant a vita, hogy az eladó vagy a vevő tegyen először ajánlatot, és hány nap álljon rendelkezésre az alkura.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS