282,36. Ez az árfolyam jelenti 2003. június 4-e óta egy euró forintban kifejezett ára megengedett ingadozási sávjának középpontját. A valódi árfolyam ettől mindkét irányban legfeljebb 15 százalékkal térhet el anélkül, hogy a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) be kelljen avatkoznia az árfolyam stabilizálásának érdekében. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 240,01-en mindig hajlandó a bankoktól eurót vásárolni, illetve 324,71-en eladni. Bár ez az ársáv, így a közép a fenti dátumot megelőző 25 hónap során több mint hat forinttal alacsonyabb volt, mégis folyamatosan az "erősebbik" oldalon tartózkodott a hazai pénz, mivel az elsősorban külföldiek által mozgatott bankközi devizapiacon jelentős kereslet mutatkozott a forint iránt.

De vajon van-e valami gyakorlati haszna ennek a középárfolyamnak? Az elmúlt évek során valóban csak az alsó pontnak volt érdemi jelentősége, de az idő előrehaladtával egyre lényegesebb lesz a centrum. Amikor a forint belép a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszába (EMU), azaz végleg lecseréljük pénzünket euróra, meg kell határozni az átváltás "örökre" fixált arányát. Ez a feladat szakmailag az Európai Központi Bankra (ECB) - jogi értelemben az EU Miniszteri Tanácsára - hárul, amelyek természetesen konzultálnak az MNB-vel és a kormánnyal is, a kőbe vésendő érték pedig nem állhat messze a belépéskori piaci árfolyamtól. Egy euró 1998. december 31-ei árát például 1,95583 német márkában határozták meg, és ez az arány azóta is változatlan, sőt változtathatatlan. A fixálást megelőző két évben már egyébként elvárás a forint stabilitása, ez nem hivatalosan a centrumtól való aszimmetrikus eltérést engedélyez, azaz annál legfeljebb 15 százalékkal erősebb vagy 2,25 százalékkal gyengébb lehet a pénzünk.

Az átváltási árfolyam meghatározásakor sok szempontot kell figyelembe venni, és szinte mindenkinek más az érdeke. A lakosság és az importőrcégek erős forintot szeretnének, hogy a felhalmozott vagyon, illetve a bevételek (jövedelmek) értéke minél magasabb legyen. Az exportőrök, illetve a Magyarországon dolgoztató multik gyenge, azaz magas árfolyamot preferálnak, de az ország versenyképessége szempontjából is ez a kedvezőbb, hiszen ekkor nekünk ugyan drága lenne az unió, de "nekik" érdemes lenne itt vásárolni, befektetni.

A legtöbb bizonytalanság a hétköznapi emberben akörül van, mi fog történni megtakarításaival, lekötött betéteivel, állampapírjával, hitelével? Hiszen ezek kamata is forintban van meghatározva, és az pillanatnyilag jelentősen eltér az euró kamatszintjétől. Egyrészt a csatlakozás feltételeként két éven át betartandó maastrichti kritériumok között szerepel, hogy a magyarországi infláció maximum másfél százalékkal haladhatja meg a legalacsonyabb három EU-tagállamét, emiatt a kamatoknak is közelíteniük kell egymáshoz. Másrészt aki például megállapodást köt a magyar állammal, hogy a következő húsz évben évi 7 százalékot kap a megvásárolt 10 ezer forint névértékű államkötvényére, majd a végén a tőkéjét is visszakapja, az a belépés után is erre az összegre számíthat, természetesen a rögzített árfolyammal euróra konvertálva. Ez igaz bármilyen érvényben lévő megállapodásra, legyen az nyugdíj, végkielégítés, hiteltörlesztés vagy bérleti díj.

Ha ma tudhatnánk, hogy a majdani átváltási árfolyam nem lesz magasabb, mint a jelenleg a paritást "nyaldosó", azaz 280-282 forintos piaci eurókurzus, valamint azt, hogy a tervezett 4-5 év múlva megvalósul az eurózónához való csatlakozás, akkor logikus lenne igen sokat venni a referenciának tekintett német 10 éves államkötvénynél, a "Bund"-nál évi 3,6 százalékponttal többet fizető magyar 10 éves államkötvényből.

SZÁNTÓ ANDRÁS